Ez az Ilona furcsa egy asszonyság. Hogy mér a szomszédban kell ennek is laknia! Ki nem állhatja az ábrázatomat. Ahányszor meglát, mindég káromkodik, hogy még Pista bácsi, a mogorva harangozó is megirigyelhetné. Mútkor is, mikor reggel lestem, hátha megint elragadja az ördög a szénába, és most nem segít néki András atya, észrevett, oszt igen csúnya szavak kiséretiben megdobált hullott szilvával. Én sebtiben vissza is hajigáltam néki, mert csak az üvék, oszt ne mongyák, hogy kellett nekünk. A mi udvarunkban is van elég fa, terem rendesen. Oszt míg Édesanyám egész ősszel lekvárt főz, ezek pálinkát. Ilonka is néha úgy bérugik, hogy a részeg férjivel verekszik fél éjszaka. Egyszer gondoltam, besegítek az embernek, osztán rávetettem magam Ilonra hátúról, le is téptem a szoknyáját félig. No, olyan csúfságot se láttam még, de nem sokáig szenvedhettem a látványt, mert a kezei közé kapott, oszt elvert úgy, hogy két napig a padláson mertem aludni csak, nehogy éjcaka megfojtson. Gondoltam, nem hagyom ám én annyiba! A kotlókat egész nap hajkurásztam, hogy ne ülhessenek békiben a tojásaikon. Meg is zápult mind, Ilon meg szidta csúfúl a tyúkokat, miért nem döglenek a seggükön békiben. Átszóltam, kötözze oda üket spárgával, de káromkodva hozzám vágott egy fahasábot, alig kerültem ki előle. Vissza is dobtam néki, van nekünk is vágva, az meg pont beleesett a tojásokkal teli szakajtóba. Ha nem szedem elég gyorsan a lábam, biztos laposra ver a sütőlapáttal. Két napig vissza sem mertem menni a faluba, addig fent aludtam István bácsinál, a szénégetőnél a hegyen. Mikor meglátott, kérdezte, mit tettem már megint, de kellett vagy fél óra, mire kaptam én is annyi levegőt, hogy letagadjam. István bácsinak van a legjobb sorsa, mert nincs szomszédja, oszt András atya sem jár a nyakára, meg a felesége is áldott jó asszony, hogy csak néha gyün fel hozzá, oszt ha már fél egyedül aludni, valamelyik legényt hívja magához, oszt azok sem a küszöböt koptatják, hanem az ablakpárkányt. Mondtam is István bácsinak, mire olyan lett a szeme, mint a kecskénknek, ha a káposztába erőspaprikát teszek, és azzal kedveskedek néki. No, István is így elképedt, csak nem mekegett utána, hanem olyat bődült, hogy a kutyája csuklani kezdett félelmiben. Este szólt, hogy aludjak, néki iccaka kis dóga akad, majd gyün reggelig. Nem tudom, merre járhatott, de mikor pár nap mulva visszamerészkedtem a faluba, a feleségit nem nagyon ismertem meg, olyasformán el volt torzulva az ábrázatja, meg olyan színes vót, mint a drótos cigány feleséginek a szoknyája. Édesanyám sirdogált, hogy mindég csak bajt csinálok, de simogatta a fejem, hogy szeret. Mondtam is néki, hogy én csak jót akarok, de ha sok a baj vélem, elmenek én világgá, oszt béállok katonának a királyhoz. András atya mesélt arról mindég, hogy annál szebb dolog nincs is, mikor valaki a királyért harcol. No, én nem ismerem azt a királyt, de ha olyan kancsal, mint Krisztus királyunk a templomi képen, akkor én harcolok érte. Jánosnál meg Ilonkánál csak az ördög maga lehet félelmetesebb. Megkérdeztem András atyát, hogy mén baj az, ha valaki az ablakon mászik bé? Aszonta, az rabló, és az olyan akasztófán végzi. Mondom neki, ha otthol van az asszony, akkor fellármázza a falut, ha meg nem, akkor nem raboló beztosan, akkor meg mén baj? Erre adott egy nyaklevest, hogy mán megint a más dógába ütöm az orromat, oszt nem fogom megúszni a belzebub dühét. El is mentem Gábor bácsihoz, hogy elpanaszoljam, milyen nagy igasságtalanság is történik itt vélem. Kissé megvígasztalt, osztán elvitt magával a kocsmába, ahova egyedül nem szoktak béengedni. Kaptam egy pohár vizezett bort, attol osztán olyan szépeket láttam, hogy minden rosszkedvem elmúlt. Hazaérve a kutyával összefogtunk, hogy ki tud hangosabban vonyítani a holdra, és segített ebben a falu összes kutyája. Hajnalig mulattunk vóna így kedvünkre, ha nem gyünnek oda többen a faluból, és nem igérik meg, hogy ha nem maradok csendben, a legmélyebb kútba hajítanak belé, oszt onnét addig nem húznak ki, míg veszek levegőt. Így lefeküódtem a szénába aludni, oszt hajnalban arra sem ébredtem, mikor Ilonka átosont, és egy veder disznóganéjjal nyakon nem öntött.
hibás Ágoston kalandjai I.
2007.11.18. 14:34 Ezüsthegyi Kabóca
András atya mindég a belzebubbal riogat, meg hogy elvisz egyszer az ördög. Szerintem meg egyszer a szomszéd asszonyt viszi el. Egyszer majdnem sikerült néki, de az igen hadakozhatott, osztán az ördög úgy lehetett véle, hogy ilyen némber mán neki sem kell. Látom hajnalban, hogy mint mindig ilyentájt, igyekszik ám az Ilona az árnyékszék felé. Aztán egyet kanyarodott, és bémászott a szénába. No, erre már jobban kinyitottam a szemem, mert vajon mi dolga lehetett néki ottan? Aztán mozgott ám a széna, meg sikongatások is hallatszottak abbúl. Na, gondoltam, ezt most megfogta az ördög maga, az meg nem hagyja magát. Aztán Ilonka győzedelmeskedhetett, mert kisvártatva igen elégedett képpel mászott ki onnét. Pedig András atya, a plébános, aszondotta, hogy csak a rendes ember tud ellenállni az ördögnek. No, Ilona osztán nem volt rendes. Most is, ahelyett, hogy felsikította volna a falut, hogy itt az ördög, most aztán elkaphatjuk a grabancát, visszaosont a házba, mint aki jól végezte a dolgát. Pedig osztán eldicsekedhetett volna vele, hogy milyen erős volt. Már majdnem visszaaludtam, mikor látom ám, hogy az atya is kászálódik ki a szénából. Na, gondolom, akkor mégsem az Ilon volt ilyen erős, hanem András segített néki, hogy ne kerüljön azonnal a pokolra. Hiába, ez a mi papunk mindég ott van, ha bajba kerül a tisztességes hívő ember. Meg is akartam másnap dicsérni, mikor a galambszart pucoltatta velem az ereszibül. Mondom néki, hogy milyen rendes, hogy megmenekítette Ilonkát az ördög patái közül. Kikerekedett a szeme, aztán két olyat sózott rám, hogy majd’ a csontom tört, és aszt mondta, ne legyek olyan bölcs, meg hogy ne üssem a tedves orrom mások dolgába, és hogy nem láttam semmit, és fogjam be a lepcses pofámat, mert engem fog elvinni az ördög, osztán a tüzes pokolban pucolhatom a galambszart majd. Pedig egyszer, mikor kérdeztem, hogy van-e galamb a pokolban, aszonta, hogy ott nincs, mert a galamb békés jószág, meg Isten kegyeltje, és a menyországban lakik csak. Na, úgy láccik, a ganyét meg leküldik a pokolba.
Édesanyám azt mondta, hogy hallgassak András atyára, mert ő nékem a jótevőm, és hogy mi lenne velünk, ha ő nem segítene rajtam. Én próbálok is néha alaposan meghálálni, de úgy látszik, az atyának bőven elég, ha tudást verhet belém, elég nagy pofonokkal. Aszondja ilyenkor néha, hogy annyi eszem van, a gyűszű aljábúl alig lehetett összekaparni. Egyszer gondoltam, megnézem, oszt kapargattam a gyűszű ajját, hátha ott maradt még egy kevés, de biza nem találtam abban semmit. Biztos annak idején alapos munkát végeztek. Egyszer kérzedtem, honnét van az övé, mert amenyi neki van, hátha maradt abbúl egy kevés még, oszt az jó lenne nekem is. Kikacagott az atya, hogy onnan ugyan már nem jut nékem. Akinek nem jár, annak nem jár. Meg hogy ilyen szerencsétleneknek, mint én vagyok, nem osztogattak eszet, szerencsére. No, szerintem csak az ördögnek van szerencséje, mert ha több eszem lenne, akkor biztos nem tenné bé a lábát az ördög többet a faluba. Én egyszer beztos megfognám, osztán olyan nyakasokat osztogatnék néki, mint nékem szokott András atya. Csak az öreg Jánost engedném elvinni néki a falu végirül, aki egencsak Istentelen ember, templomba se jár soha, és úgy tud káromkodni, hogy rendes emberek sok bor után is elpirulnak a kocsmában. Engem meg mindég megfenyeget, hogy egyszer kitekeri a nyakamat. Pedig kerülöm, mint a tüzes poklot, mégis mindég az útjába akadok. Mán egyszer elmesilem, milyen csúfságukat művelt az vélem. Oszt még mindég nem a pokol tüze emészti. Mondom is András atyának, hogy segíccsünk mán az ördögnek, hogy odataláljon a házához, de az atya csak annyit mondott, hogy ne ártsam én magam az ördög dógába, és hogy ne feledjem, a lelkemre kötötte egy nyaklevessel. No, biztos ami biztos, kerítettem egy döglött macskát, oszt éjjel a kapujára akasztottam, mert aszt mondják, az ördög keresi az ilyen rusnyaságot. Az iccaka egen setét lehetett, vagy a patás vót szabadnapos, mert nem talált oda, hiába reméltem egen erősen. Reggel olyan üvöltés rázta meg a falut, hogy belé kellett süketülni. Rohant oda mindenki, pedig mondtam, hogy lehet, az ördöggel küzd, de hagyjuk, az ördög biztos elbír véle egyedül is. Gábor bácsi aszonta, hogy ha meglátom Jánost, akkor fussak, amerre látok, mert az ördög veszített, most egy darabig biztos nem jön erre, engem viszont biztosan megnyúvaszt a vén zsivány. No, így tegyen jót az ember a faluval.
1 komment
